Novella

Kedves olvasók!

Egy Karneval-bejegyzéssel érkezem, mivel az utóbbi egy hónapban nem adtam életjelt.

Ami azt illeti, a K Projekt fejezete lassan íródik, de hamarosan érkezik. Egy másik novellám is készülőben van, hosszú hetek óta. A Free! c. történetem még fut, ámbár nem hiszem, hogy abból hamar lesz fejezet. Per pillanat minden íródik, csak így az iskola végeztével sem áll meg az élet.

A Karnevalhoz kellemes olvasást!

Zsófinak és Lolának

Karneval

Gareki x Yogi

Megérinteni a testét felér egy bűncselekménnyel.
- Gareki-kun? - hajol elém egy szőke hajú idióta.
- Fogd be - mormolom. Idegesített a jelenléte.
Mióta Naival találkoztunk és csatlakoztunk a Cirkuszhoz, azóta megváltozott az életem. Loptam az emberektől mind idáig. Csaltam, hazudtam, elmenekültem. Azonban felhagytam ezekkel, miután Ők befogadtak minket. Nait és engem.
- Szerinted ma esni fog? - teszi fel a kérdést ez a szerencsétlen. Nem figyelek rá. A széken ülve térdemen támaszkodom és magamban elmélkedem. Nai hová lett?
A kis szolganyúl bögre kávéval kínál. Legyintek neki.
Egy tál kekszet nyújt felém. Eltolom magamtól.
- Beteg vagy, Gareki-kun? - kérdezi a szőke. Se étvágyam, se ihatnékom. Csak bámulok ki a fejemből.
Szürke felhők csoportja lepi el az eget. Percekkel később dörgés hallatódik, majd elered az eső. A táj sötétbe borul. Leszállt az est is. Kopognak az esőcseppek felettünk.
A szőke elterülve fekszik a kanapén, egyik hajtincsével játszik. A kis szolganyulak körülöttünk takarítanak, fel-alá mászkálnak. Egyikük mellettem porol, ezért átülök a fotelbe. Láb alatt vannak. Vagy én vagyok nekik.
Nai még mindig sehol. Körbenézek. Hol lehet ez a kölyök ennyi ideig?
- Ha kérdeznéd, biztosan fürdik - válaszol nekem a kanapéról a szőke. Ránézek fekete tincseim mögül. Rám mosolyog. Elkapom a tekintetemet. Nincs kedvem a jó pofizáshoz.
Még mindig esik. Egyszer úgyis el kell neki állnia. Valamikor biztosan. Talán nem most. Lehet egész este esni fog. Reggelre eláll. Talán.
Rákönyökölve a karfára, kézfejemen megpihentetve államat nézem a tájat. Olyan nyugodt, ugyanakkor olyan, mintha sírna. Á, hol van már Nai?
Elálmosodom. Már hatalmába kerített. Szemhéjaim elnehezülnek. Csak öt percre hunyom le őket. Egy pillanatra.

Elaludtam. A kelleténél tovább pihentem. Nem szabadott volna elbólintanom.
Kinyitom a szemeimet. Nehezen ocsúdok fel abból a sokkhatásból, ami felébredésem után érintett. A szőke tincseit látom. Magam előtt. Nagyon közel.
És a szájának melegségét érzem. Képzelődöm, vagy ez az idióta...
Elhajol tőlem. Látva, hogy ébren vagyok, hirtelen hátralép és majdnem felbukik a dohányzóasztalban. Annyira zavarban van, hogy a füléig vörösödött. Eltakarja arcát.
Ő most... megcsókolt volna?
Rámeredek.
- Ó, Gareki-kun... nem tudtam, hogy... ébren vagy... - hebegi. Nem néz rám. Csak próbál. A szemeimbe. Rám. Felém.
Sóhajtok.
- Mi akart ez lenni, Yogi? - állok fel, amitől jobban megijed.
Nem szólal meg. Nem ad választ. Ő, aki annyit képes beszélni.
- Kérdeztem valamit! - emel fel a hangom.
Suttog. Lecsitít. - Még a végén felébrednek a többiek.
Igaz, sötét van, nem égnek a lámpák. A szolganyulak sincsenek körülöttünk. Értem.
Elvigyorodok. Halkan kuncogok.
- Most meg mi olyan vicces? - kérdezi a szőke, hallva engem és visszanyeri önmagát.
- Milyen átlátszó vagy - mondom. Alábbhagy a nevetésem. - Kihasználtad a lehetőséget, hogy itt és most lekapj. Ez aztán még tőled is meglepő lépés. De nem ismerem el.
Farkasszemet nézünk. Még a sötétben is látjuk a másikat.
Visszanyeri a bátorságát. Felém lép. Csak engem néz. Komoly. Tekintete egyenes. Csak engem lát. Engem.
Megragadja a vállaim. Szemei közel vannak felém. Lehunyja őket. Majd szájon puszil. Én meg csak állok előtte. Nem mozdulok. Gyenge vagyok. Vele szemben. Most.
Nem bírok neki ellenállni.

A szobája felé haladva nem tudunk uralkodni magunkon. Csókol. Hevesen csókol. A számat, az arcomat, a nyakamat. Felperzsel. Derekamra kulcsolja kezeit. Én a nyaka köré kulcsolom őket, közben a hajába túrok. Kinyitja mögöttem az ajtót. Belépünk a küszöbre. Becsukja, majd nekidőlünk. Kattan a zár. Ezek után nem futhatok el.
Ledob az ágyra. Előtte heverek. Megnyalom a szám szélét. Kézfejemmel letörlök valamit arcomról. Közben ő már felettem térdel. Rám néz.
Kérdezni akarna, de nem teszi. Csak bólintok és megragadom a felsőjét. Újra csókolózunk. Nyelvével számban van. Heves. Smárolunk. Közben én már kezdem elveszíteni minden ép gondolatomat mellette - és vele kapcsolatban.
Félredobta a szemüvegem. És a pulcsim. Én a felsőjét hajítottam el. Lekerültek a cipőink. Minden a földön hevert, szanaszét. Az ágy meg körülöttünk kezdett rendetlenné válni. Amilyen rendezetten állt előttünk, annyira kezdett elfajulni rajta a dolgok súlya.
Már a felsőm alatt járt a kezeivel.
- Te... - csúszott ki egy apró hang a számon. A mellbimbómat fogdosta.
Két karomat feltartva veszi le rólam a felsőt. Félredobja. Mindketten félmeztelenek vagyunk. Egymás testfelépítését nézzük. Nem sokban tér el a felsőtestünk izomzata. Ahhoz képest, hogy szinte már félkész férfi, arra számítottam csontosabb ember. De tévedtem. Nem volt elhízva, jól tartotta magát. Biztos a gyerekes bújócskákat nap mint nap felhasználta edzés gyanánt. Én az eddigi életmódomnak köszönhetem ezt az izomfelépítést. Annak a sok futásnak, mászásnak, felkapaszkodásnak, amit eddigi hadműveleteim során képeztem. Nem bukhattam el, nem halhattam meg. Erősnek kellett maradnom mindvégig.
A testemet csókolgatta. Fel akart falni. Én hagytam neki, had nyerjen egyszer ő - ellenem. Talán túl kemény voltam eddig vele szemben. Bár nem hiszem, hogy ezek után is ugyanúgy viselkednék vele. Másképp, mint eddig. Az feltűnne nekik, főleg Nainak. Szemet szúrna nekik a kapcsolatunk. Hogy mi egymásnak csak egy éjszakás kaland voltunk.
Felnyögök. A szőke valamire rátapintott. Egy gyenge pontomra. Ekkor futottam volna el előle. De már azelőtt megmondtam, hogy nincs menekvés, miután magunk után bezártuk az ajtót. Végig kellett vinnem, ha már egyszer belekezdtem.
De még nem szereztem ebből tapasztalatot. Ezelőtt még nem esett meg velem, hogy bárkivel is lefeküdtem volna. Évekig nem érdekeltek az érzelmek, a szerelem és társai. Most sem éreztem másképp. Csak a bennem dúló vágyat akartam lecsillapítani.
Mielőtt a részletekbe merülnék bele, elárulom. Ezek után lekerült rólunk, kettőnkről a nadrág is. Rólam már a boxert is lekívánta.
Elszórakozott velem. Én is vele. Felváltva hancúroztunk. A lepedőt kezem közt gyűrögettem. Attól féltem, kiszakad. Bár jobban tartottam a szőkétől. Amilyen ártatlan külsőre, olyan vad az ágyban.
A kezei közt - azért - éreztem a biztonságot. A melegség már eleve felülkerekedett a testemen. Nem hezitáltam. Ha mindezek után, amit tett velem, rajtam volt a sor, hogy megtanítsam jó kutya módjára viselkedni.
Visszakapta azt tőlem, amit adott nekem. Erős azt a kifejezést mondanom, hogy visszanyal a fagyi? Mert pontosan illik az alkalmunkra.
Nem mondanám, hogy jobban félt, mint én. Rajta érezhető volt, miszerint van benne tapasztalata. Elvégre egy ilyen alakkal melyik hülye liba ne akarna lefeküdni. Én is egy hülye liba vagyok.
Aznap este úgy nyikorgott az ágy, ahogy még Yogi sem gondolta volna.

Mellette feküdtem. Ujjaink össze voltak kulcsolva. Nem akartam felkelteni, én viszont már nem tudtam visszaaludni. Felültem, az ágytámlának támasztva a hátamat. Hajamba túrtam. Fájt a hátam. Jobban mondva a lapockáim. Vállaimon át tapogatózva ráeszméltem, hogy az est folyamán eldurvult a helyzet. Keményen bántam vele, ezért már lassan belém kapaszkodott. Hátamba mélyesztette a körmeit. Szinte fájt, ahogy karmol, majd kiszökik a vér. Neki jobban fájhatott.
Sóhajtottam. Ránéztem az alvó arcára. Védtelen, persze. Ez egy vadorzó, amikor arra kerül sor. Hihetetlen tud lenni. Amilyen bohócot csinál magából... Az ölemben heverő kezére néztem. Hosszú ujjai rálazultak az enyéimre. Emlékszem, ahogy az esti félhomályban mennyire egymásba voltunk kapaszkodva. Megmarkolt egymás kezeit. Ujjaink összeforrtak.
Megcsóváltam a fejem. Ennyi mindenre képtelen vagyok visszagondolni. És elhinni, legalább a felét is. Felkaptam a boxerem és a nadrágom. Kiültem az ágy szélibe. Gondolkoztam. Mi most akkor megtettük azt. Oké, nem érzek bűntudatod. Csak azt tettük, amire gondoltunk. Semmi erőszakhoz nem folyamodtunk. Megtörtént. Visszacsinálni már nem lehet.
Mormogott. Megmozdult. Átfordult a másik oldalára. Kinyithatta a szemeit, mivel felkelt. Vállán át felém fordult. Nem hitte el, amit lát. Vagyis engem. Engem, mellette, reggel, miután megtörtént az az est.
- Jó reggelt - köszönt elsőnek. Lágyan elmosolyodott.
- Neked is - majd felálltam. Kisebb rendetlenség uralkodott a padlón. Tényleg nem semmi estét tudhatunk magunk mögött, ha szinte a létező összes párnát szétdobáltuk, ami csak az ágyán hevert.
Felkapartam a felsőimet a földről és a szemüvegem. A szőke még mindig az ágyban hevert. Arra számított, hogy visszafekszem mellé. Nagyot tévedett.
- Hová mész? - kérdezi, miután látja, kinyitom a zárat.
- Fürdeni - válaszolom, mintha nem lenne egyértelmű.
- Várj! - esik ki az ágyból, majd magára rángatja a nadrágját. Visszacsukja az ajtót, amit már résnyire nyitottam. Feléje fordulok. Felettem áll. Mielőtt menekülőre fognám magam, reggeli csókot ad. Vigyorog, míg én elképedve kapom el a fejem. Egy nagy kölyök, mi szent.
Mielőtt jobban rám mászna, fogom magam és kisétálok az ajtón. Egyenest megyek a fürdő felé, ha az idióta nem suttogna utánam a folyosón:
- Nem megyünk együtt fürdeni? - kérdezi, mintha nem hallana meg minket semmi és senki. Meg sem hallva megyek tovább. Nem nézek vissza.

Fürdés után mentünk reggelizni. Hirato, Nai és a lány társaságában kezdtük meg az evést. Persze a szőkének mellettem kellett helyet foglalnia, miután Hirato ült az asztalfőn, a két gyerek meg velünk szemben, egymás mellett. Körülöttünk a szolganyulak fel-alá járkáltak. Kihordták a tányérokat, a kenyeret, vajat, lekvárt.
Nekiláttunk a reggelizésnek. A szőke mellettem úgy falt mindent, mintha valaki elvenné előle, ha nem figyel oda. Pedig senki nem pályázott az ő tányérjára.
Miközben ettünk, Nainak leesett a kése. Ami persze a földön koppant és egy szolganyúl felvett neki.
- Minden rendben? - kérdezi tőle a lány, mivel Nai eléggé sápadtul ül vissza.
- Ühm - bólint. - Vagyis... - Megint nem találja a szavakat. Maga elé bámul egy ideig, majd felnéz. - Ti este nem hallottatok valami furcsa zajt? - teszi fel a kérdést, ami beléje nyílalt.
Hirato leteszi a kést.
- Biztos csak az esőt hallottad - mondja neki.
- Ühm - megcsóválja a fejét. - Ez másabb hang volt. Hangosabb és...
A szőkével összenézünk. Mindketten ugyanarra gondolunk.
- Á, haha, Hiratónak igaza van, Nai-chan! - bólogat hevesen a szőke, Hiratónak adva az igazat. - Biztos csak az esőt hallhattad szüntelenül...
- Yogi, minden rendben? - kérdezi tőle a lány, mivel látja rajta, hogy furcsán viselkedik. Az idióta.
A szőke segítségkérően rám mered.
- Nai, biztosan csak rosszat álmodtál. Én nem hallottam semmit, csak az esőt... - mondtam neki, erősítve a hazugságot. Vagy az igazat.
- Hm - elmélkedett. - Tényleg, Gareki, te hol voltál az este? - szögezi nekem a kérdést. - Nem voltál a szobánkban és reggel sem láttalak... Mond, hová tűntél?
Ennél torokszorítóbb helyzetbe nem kerülhettünk volna. Igen, mindketten. Előbb-utóbb lebuktunk volna. De nem most.
- Elmentem sétálni. Nem akartalak felkelteni, szóval jobbnak véltem békén hagyni téged - hazudtam.
Láttam, miszerint beveszi a kitalált szavaim. Hiratót viszont nem győztem meg, de ezt nem mondta ki.
- És te, Yogi? Hol voltál az est folyamán? - vonja kérdőre a mellettem ülőt a lány. Akinek torkán akad a falat.
- Öhm, hát, én... - mondja teli szájjal. Lenyeli. Tanácstalanul mered elé. Ha most beárul minket, megfojtom! - Tudjátok, mivel engem is megbíztatok azzal, hogy vigyázzak Nai-chanra és Gareki-kunra, így vele tartottam - mutat rám. - Nem szerettem volna magára hagyni az est folyamán...
Hazudott, ez is megmenthet minket.
A lány bólint, majd iszik a teájából. Nai újabb falatot harap. Csak Hirato néz kettőnkre.
- Mi az, Hirato-san? - kérdezi tőle a szőke, közben egy vajas kenyérbe harap.
- Csak azon lepődöm meg, hogy ti ketten mennyire jól kijöttök egymással - majd beleiszik a teájába.
Kiköptem a tejet a számból, a szőke meg mellettem félrenyelt. Egymásra néztünk. Én elkaptam a fejem, a szőke meg próbálta magát megmenteni.