Népszerűség I.

Üdvözletem minden kedves olvasómnak! ❤

Nos, jelenleg várni kell arra a Rakpart fejezetre, de ígérem, íródik! Addig is meghoztam egy elbeszélést, egy olyan bejegyzést, melyben egy olyan témát dolgoztam föl, ami a népszerűségről szól. Egy szerda reggelen fogalmazódott meg bennem, miközben sétáltam testnevelés órára, miszerint mit takar ez. Semmifajta pocskondiázást nem szándékozok ezzel üzenni, csupán firtatom, mégis milyen ezt abból a tekintetből megélni, aki részese. (Nos, mivel én a gimiben nem, így elég érdekes lesz ilyen bőrbe bújni. Mondjuk ki miképp tekint erre, ugyanis nem mindenkinek jelenti ugyanazt, szóval a véleményem eltérhet másokétól.)

Kellemes olvasást kívánok!

Edina

Jelenleg a pakolás közepén tartok, mivel elköltözöm, de késztetést éreztem, miszerint írjak, szóval itt egy poszt tőlem Nektek, drágáim. Ebben mesélek nektek, kövessetek figyelemmel.

Ez is eljött, leérettségiztem. Nagyon hamar eljött, mi ne mondjak! Mintha csak tegnap lettünk volna kilencedikesek, akik kíváncsiskodva lépnek be az iskola főbejáratán, azt követően a tanterembe, megannyi más gyerekkel szembesülve. Én úgy jöttem, akit mindenki ismer. Ismerős volt az épület, a büfé, a tanárok, a portás bácsi, a büfés néni, a folyosók, szekrények, emberek. A testvérem által kaptam kisebb figyelmet eleinte, aztán ez lecsengett, már csak én számítottam. Mivel ebben a városban nőttem fel, jártam ki az előző iskolát, előtte az óvodát, ennek következtében ismertek az emberek, akik felismerve az utcán is köszöntek nekem. Anyával próbáltam legtöbbször úgy elmenni vásárolni, hogy ne kelljen másokba botlanunk, ez elkerülhetetlennek bizonyult. Valahányszor meg apuval mentem el fotózni a környékre, vagy meginni valamit, enni egy sütit, felismertek az ismerősök, és odajöttek beszélgetni, akárcsak pár mondat erejéig is. Szívesen kommunikáltak másokkal, még ha 3 éve is találkoztunk utoljára, akkor is örültem szóba elegyedni rég nem látott személyekkel. Legbelül tudtam, ez felszínesség és legközelebb megint 3 év múlva fogjuk viszont látni egymást.

Egyszerűen mindenkivel kedvesen viselkedtem. Mindig mosolyogva keltem, jártam suliba, váltottam szót másokkal. Mosolyogva kértem ki a büfés nénitől a csokis cappuccinómat is, akárcsak a közeli pékségből a kenyeret. Bátran mentem ki felelni órán, kicsi izgalommal vártam a dolgozatokat, főleg a matekot, és szívesen léptem fel műsorban, ha arra került sor. Nem voltam kényszerítve semmire, én szívélyesen elfogadtam a felkéréseket, az alkalmakat megragadtam, így kötöttem ki gazdasági, matek, irodalom, nyelvi versenyeken. Sőt, részt vettem egy éjszakán is, mikor csillaghullást néztünk végig az emeleti fizika teremből. Csodás volt! Még a legkegyetlenebb tanárral is tisztelettudóan viselkedtem, bár olykor a tesi tanárunkat kijátszottuk a többiekkel, hogy ne kelljen átöltöznünk órára, így 45 percen át röplabdáztunk, bekapcsolva egy hangszórót játék közben. Muris erre visszagondolni.

Sok emberrel ismerkedtem meg, illetve akadtak, akik hirtelen elkezdtek nekem köszöngetni folyosón, utánam néztek közösségi portálon, bejelöltek, leálltak végül velem beszélgetni. Bulikba is folyamatosan hívtak, akárcsak születésnapokra, sétára, kávéra, sütire, vagy szimplán haza suli után. Volt osztálytársaimmal, akikkel jelenleg is osztálytársakká váltunk négy évre, ugyanúgy jókat sztorizgattunk, eljártunk meccsekre, ha valakinek a csapata játszott, és szurkoltunk a lelátóról.

Idővel csalódtam emberekben is, hagytak el, váltottak le új barátokra, mégis jöttek és beszélgettünk ugyanúgy, mint régen. Megismerkedtem az osztályommal, eléggé központi személlyé váltam a véleményem, hozzáállásom miatt, ami valahogy mindenkinek imponált. Tiszteltük egymást kölcsönösen. Kértek tőlem tanácsot, amit saját felelősségre bár, de adtam. A barátaim megfordultak az otthonunkban jó párszor és anya mindenkit ismert, szóval mindig szívesen jöttek át hozzánk, bármilyen helyzetben is, akárcsak egy forró teát meginni egy hideg estén. Mindenkit szeretettel fogadtam, bizalommal és ezzel nem éltek vissza. Volt valami szerintük a kisugárzásomban, amiért így álltak hozzám.

Nem viselkedtem bunkón. Nem voltam flegma, ugyanakkor visszautasító sem. Nem volt rossz kedvem, nem mutattam ki, ha nem kedveltem valakit. Inkább az eszemre hallgattam, nem igen befolyásolt sok esetben az érzelmi világom. Az igazán jó barátnőmmel padtársak voltunk, áltsulis barátnőmmel egymás mellett helyezkedett el a termünk, az évfolyamunkból a fiúkkal remekül elhülyültünk szünetekben, a műsorokban meg komolyan kivettük a munkánkat. Az osztályfőnököm mindig számíthatott rám, akárcsak az osztályközösségem.

Elfoglalt voltam, programok vártak rám minden nap, akárcsak edzés és tanulás. Mégis, volt alkalom, mikor egyedül maradtam, akkor elmentem sétálni és kiszellőztettem a fejemet. Felmentem olykor beszélgetni a régi barátomhoz, vagy társasoztam esténként a baráti körömmel, vagy egy csajos program keretében megittunk egy kis bort fejenként a barátnőimmel. Mindenkire szakítottam időt, akárcsak mások rám.

Nem éreztem egyedül magam. Sőt, magányosnak meg végképp nem. Most hiába mondom azt, kevesen voltak a barátaim, mert magamat cáfolnám meg. Igenis sok barátra tettem szert, mégis, közülök kevéssel álltam oly bizalmi kapcsolatban, hogy mindent megosszak magamból. Fiút aligha engedtem romantikus értelemben közel magamhoz. Kivétel azt az egy személyt.

Vigyorogtam akkor is, amikor fogszabályzós lettem. Előnyömmé vált hordani, akárcsak a titok zoknit és a hátizsákot. Van egy sajátos humorom, amit valahogy mindenki vett és értékelt. Tudtam mosolyt csalni mások arcára. A perverz vicceket sem vetem meg, én sem féltem olykor pajzán mód megejteni valamit. Okosan használom a szavakat, remekül forgatom a nyelvem és a gondolkodás módom kellően gyors mindenfajta szituációban.

Kaptam már olyan kérdést, miszerint milyen népszerűnek lenni. Nos, válaszom úgy hangzott, hogy fogalmam sincs milyen, ugyanis nem gondolom magam népszerű embernek. Persze, a mi korosztályunkban, már rögtön populáris személynek számít, ha valaki sok emberrel képes beszédbe elegyedni. Szerintem ehhez nem kell különösen érdekes embernek lenni. Egyszerűen önmagad adod és vagy elfogadják, vagy nem. Legtöbb esetben engem sikeresen elfogadtak. Minden fejben dől el. Képes vagy önmagadat szeretni és elfogadni, ha meg nem, hogyan várhatnád el, miszerint mások képesek legyenek erre? Önző dolog ez, nem igaz?

Nem amerikai mód követtek árgus tekintettel diák társaim, nem figyelték minden lépésem, mégis, ha valamit elrontottam, hibásnak számítottam, mert ez ilyen. Nincs olyan, aki ne hibázna. Tévedni emberi dolog, tartják mások, mégsem képesek elfogadóak lenni egymással. Nem ítélkeztem egyszer sem. Sokszor könyveltem el magamban személyeket, mégsem szembesítettem senkit, hogy mit gondolok róla. Megtartottam saját magamnak, ami azt illeti. Mindenkit azért kedveltem, mert velem szemben mert önmaga lenni. Ez azt jelentette, mennyit számítok neki.

Szóval nem számítottam híresnek, nem számítottam olyasvalakinek, aki különb lenne másoknál. Egyszerűen kedvesnek álltam hozzá az emberekhez, még ha rohadt bunkók is voltak velem egyesek. Ez ilyen, nem kezdtem neki sírni, csalódottnak lenni, hisz az élet ilyen és megy tovább. Felesleges szomorkodni. Igyekeztem a konfliktusokat elkerülni, ha meg akadt nézet eltérés, azt tisztáztam. Nem kell bonyolítani a dolgokat, ha végezhetjük őket egyszerűbben is. A szimpla dolgok jobbak, mint azt mi hinnénk. Kertelni sem érdemes, hazudni meg végképp nem! Persze, a kegyes hazugságok másabbak, akárcsak a titkolózások. Nem vehetők egy kalap alá, mégis keverendőek.

Ha mindig van kinek írnod chaten, ha vannak kik keressenek, akikkel beszélgess a folyosón, az utcán, a boltban sorban állás közben, a menzán, bárhol, akkor te máris népszerű vagy. Ez csak látszat, srácok. Az ember legbelül így is érezheti magát egyedül. Közvetlen és barátságos természetem miatt hamar megtalálom másokkal a közös hangot, a témát, amiről tudunk beszélgetni. Általában mindenhez hozzá tudok szólni, csak olykor nincs kedvem, illetve van jobb elfoglaltságom is, mint most neki álljak valakivel arról csevegni, miképp lett múltkor rosszul a néni macskája a romlott kajától. Sietősen bár, de tudtam tartani a napirendem, ha suli után menni kellett haza kajálni, mert edzés előtt jó lenne meleg ebédet enni, nehogy már üres hassal álljak neki sportolni. Aztán meg tanulni, vagy elugrani baráthoz segíteni valamiben, vagy csak beszélgetni. Ne értsetek félre, jutott időm magamra is, pihenésre is, csak én nem ismerem az unalmat.

Mint a legtöbb velem egykorú, én is szerelmes lettem. Megvallom, nem voltam valami szerencsés a fiúknál, hiába ápoltam valamennyijükkel jó kapcsolatot. Nem gondoltak rám párkapcsolati félként, sokkal inkább mint egy jó barátnak tartottak. Jó, persze, én sem igazán kerestem magamnak barátot. Valahányszor kérdezgettek erről, mindig arra jutottunk, engem mikor fog ez megtalálni. Másnap? Jövő héten? Amikor elmegyek a pékségbe? Belebotlok az utcán? Tán a suliban? Az utóbbi talált, süllyedt. Nem kellett messzire mennem, csak a terem másik végibe. Nem olyasvalakinek tűnt, mint aki szereti a felhajtást, főleg maga körül. Nem egy újabb népszerű emberről volt szó, csak az osztálytársamról, Tomiról. Hallgatag, segítőkész fiú, akire tán akkor figyeltem különösebben, mikor levágatta a haját meg lövetett magának fülbevalót. Kondizni is talán eljárt Márkkal, a padtársával és az én áltsulis barátommal. Nem voltunk beszélő viszonyban, szimplán köszöntünk, vagy épp házit cseréltünk. Az volt a vicces, mikor tizedikben kitalálta a magyar tanárunk, ültetési rendet irat, mert túl jól telnek az ő órái, mivel mindenki együtt ül azzal, akivel szeretne. Mit ne mondjak, erre később a fizika tanárunk is rákapott. Nos, ugyanúgy maradtam az ajtó melletti első padban, csak mellőlem kikerült Betti, helyére Tomi került. Vicces volt őt üdvözölni, aztán együtt dolgozni vele, ugyanis két szónál aligha váltottunk többet is a kelleténél. Mint kiderült, nem igen erőltette meg magát ezeken az órákon, inkább jobban teljesített matekon vagy bioszon. Sokat firkálgattuk tele a füzetünk lapjait, hiába próbáltam jegyzetelni, több-kevés sikerrel, mindig elvonta a figyelmem valamivel, aminek nem sok köze volt a tanóra 45 percéhez. Még csak kisebb dolgokkal (evés, alvás, rajzolás, akasztófa, hülye viccek, morgások), aztán ezekbe kezdett aktívan belevonni engem is, amit nem bántam. Szívesen elhülyéskedtem, ugyanakkor beszélgettem vele. Minden egyes nap volt magyarunk, fizikánk csak heti kétszer, szóval ekkor teltek igazán szórakoztatóan a tanóráim egyikének percei. Megtudtam, miszerint imádja a spanyol ételeteket, mindig kipróbál valamilyent, ha anyujának is olyan kedve van. Van két testvére, kutyája, eljár futni is a kondi mellett. Régebben kosarazott, mára már felhagyott vele. Szabadidejében mit csinál, hova szeret menni, hogyan akarja elvégezni a jogsit, milyen álmai vannak, mit tervez érettségi után, és megannyi mást még. Együtt jártunk le már a büfébe, elmentünk ebédelni is ketten, adott nekem pulcsit, ha kintre terveztünk futni iskolaköröket, én meg elfelejtettem hozni. Megkóstoltatta velem valamelyik főztjét, elhívott kávéra, egy nap shoppingolni is elmentünk. Minél többet tudtam meg róla, annál inkább kezdtem megkedvelni, barátságnál is jobban. Diszkréten kezeltem, valahogy a környezetem ezzel mégsem tudott így lenni. Valahányszor láttak minket ismerősök együtt, jöttek a párkapcsolati dolgokkal, beszólogattak, amiket lepattintottam. A barátaink nem igazán foglalkoztak ezzel, bár Betti kérdezgetett, miképp vagyunk Tomival, csak nem szándékoztam kifejteni, hisz én sem tudtam hányadán állunk. Tizenegyedikre értünk meg. Nyáron találkoztunk, dolgoztunk is egymás közelében, sokat nevettünk és jártunk ki társaságban, vagy szimplán ketten sétálni, inni, enni, felfedezni úgy a világot és egymást. Szeptemberre ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Sztorizgattunk, hozott nekem nyaralásukról szuvenírt, mert eszébe jutottam. Rendes és kedves volt velem, egyik reggel együtt mentünk suliba is. Beszélgettünk a magyarra való feladatokról, a fizika beadandóról, a matek doga kérdéseiről, meg hogy mit eszünk a büfében. Meghívott a kedvenc csokis cappuccinómra, amit zavartan fogadtam el. Már úgy ismertük egymást, mint más a tenyerét. Ismertem a fáradtsága jeleit, mikor bunkó és pimasz, ő ugyanúgy felismerte a komoly énem, ugyanakkor a vicceset. Átjött hozzánk egyszer házit írni és megnéztünk utána egy filmet. Kakaóztunk, miközben elfogyott anya csokis keksze. Elvittem neki a leckét, mikor lebetegedett. Kijártunk négyen - kiegészülve Bettivel és Márkkal - iszogatni, mozizni, sétálni, kajálni. Betti unokahúgát is meglátogattuk, aki alig volt pár hónapos.

Valahol szilveszter után, januárban vallotta be az érzelmeit. Egy szombat délelőtti napon, mikor benn ültünk a cukrászdában és arról eszmecseréltünk, milyenek az emberi viselkedésformák az állatokéhoz képest (etológia, meg minden), őszintén elmondtam mióta érez így és mit gondol rólam. Soha nem gondoltam, hogy ilyen szépen megkér valaki, legyek a barátnője. Mondhatni kicsattantam a boldogságtól, le sem lehetett lőni! Betti pedig pont aznap aludt nálunk, szóval este készen volt tőlem. Túlzás, ha azt mondom, futótűzként terjedt el, miszerint lett egy barátom, mégis mire hétfőn beértem suliba, vagy heten jöttek oda hozzám, hogy ki a szerencsés. Furcsállottam, miszerint Tomit úgy illetik, mint aki megnyerte a fődíjat egy játszmában. Nem spékeltük meg semmivel sem a sulis mindennapjaink, ugyanúgy viselkedtünk. Nem változott semmi, csak kiegészültünk több öleléssel és pár apró puszival, csókolózni a sulin kívül nyílt alkalmunk, minden szempár elől.

Annyira sírtam, mikor meglepett születésnapomkor. Izgultam, mikor bemutatkozott a szüleimnek, mint az első barátom. Fura mód, mindenki kedvelte őt és azt kellett visszahallanom, mennyire illik ő hozzám. Más szerelmi, ugyanakkor magánéletébe másnak mi köze? Mit számít, én kivel jövök össze, nekem ki tetszik meg? Más nem tudhatja én hogyan érzek és mit gondolok másokról, csakis önmagam. Egy kapcsolat két emberről szól, harmadiknak vagy több embernek nincs helye!

Jól kezelte mindenki, mi a legeslegjobban. Fokozatosan elértünk azokhoz a dolgokhoz, amiket a párok együtt csinálnak. Kézen fogva sétálnak, elmennek közösen venni valamit, romantikusan andalognak az esti fényekben, megkósolják egymás süteményeit, kávézgatnak, együtt alszanak, együtt fürdenek, együtt szeretkeznek, összebújva filmeznek, eljárnak közösen vagy egymás nélkül bulizni, iszogatunk, sokat csókolózunk, készítünk közös fényképeket. Nem pakoltuk tele a netet a fotóinkkal, csak megmutattuk kicsit, mennyire is boldogok vagyunk a másik társaságában. Eljártunk kirándulni, megbeszéltük, ha valami nem tetszett, vagy éppenséggel nagyon bejött. Tanultunk ugyanúgy együtt, eljártunk edzeni, együtt lógtunk a barátainkkal. Több lett a kettesben töltött időnk. Ki gondolta volna, hogy összehoz két olyen embert a sors, mint Tomit és engem? Vannak még csodák.

Teljesen meg volt lepve, talán hatódva is, amikor végzősként a szalagavatónkkor meglátott a fehér ruhámban. Olyan büszke volt, akárcsak apu. Együtt táncoltunk. Minden próbán együtt nevettünk az osztállyal, valahányszor elrontottuk a lépéseket. Válogattunk zenét is a szalagtűzőre, rohamosan kerestünk menyasszonyi ruhákat, fodrászt, sminkest. Bettivel és a többi lánnyal csajos délután keretében elmentünk koktélozni, addig a fiúk söröztek egy meccs megnézésekor. Mindenki segített egymásnak, senkit nem hagytunk a szarban. Akinek nehézsége akadt valamivel, bíztattuk a sikerben. Az utolsó osztálykirándulásunk, az osztálykarácsonyunk, ugyanakkor a közös szilveszterünk is eltelt. Rohamosan jött a felvételi időszak, a továbbtanulás kérdése, mindenki másfele húzott. Megállás nélkül készültünk minden dogára, felelésre, esszére, órára, majd végül a nagy falatra, az érettségire. Mindenki úgy áll hozzá, megfogja tudni tenni. És sikeresen végeztünk a gimiben. Még május elején a ballagáson sírtam Tomi vállán, miközben jöttek anyuék a csokorral. Tudatosult, aminek kellett, miszerint ennyi, nincs tovább, vége egy újabb korszaknak.

Ugyanúgy egy normális tinilány voltam, gondokkal és minden mással. Talán, akik nem ismertek igazán, az ő szemükben tűnhettem népszerűnek, én mégsem éreztem ezt a súlyt. Nem gondoltam így magamra. Voltak barátaim, akikkel megoszthattam magamból egy részem, akárcsak a párommal. Akadtak ismerősök, akikkel beszélgettem alkalomadtán. Kedves és figyelmes vagyok, egy szerethető személy és előfordulhat, miszerint emiatt válhattam populárissá. Szerepeltek fotók Instagramon, Facebookon rólam, Bettivel, Tomival, más barátaimmal, anyuval, amit sok like, komment követett. Nekem az számított, mit gondolok magamról. Mit gondol rólam a barátnőm, a barátom, a szüleim, a testvérem.

Ezt jelentheti a népszerűség: olyasfajta képet alakítanak ki valakiről, akit sokan ismernek, hogy a legjobb fényben tűntetik fel. Különlegesnek tartják azért, amilyen. Ahogyan beszélnek róla mások, abban nyílvánul meg, milyen is ez a személy. Milyen a hozzáállása másokhoz. Kivel milyen kapcsolatot ápol. Milyen a beszéde azokkal, akik csak a diáktársai. Híressé teszik a cselekedetei miatt. Mégis miket ért el.

Nos, drágáim, remélem valamelyest sikerült tisztáznom bennetek eme fogalmat. Ez nem a média-féle népszerűség volt, félre ne értsetek! Én elmondtam a véleményem ezzel kapcsolatosan, ha további kérdéseitek lennének, szívesen várom őket kommentben, akárcsak a ti gondolataitokat is! Mivel apu régen levitte a dobozaimat a kocsiba, ideje lenne nekem is befejezni az írást, ugyanis várnak a szüleim, Betti és Tomi, hogy mikor érkezem meg vigyorogva az új lakásba, ahova elköltöztünk mi négyen, megkezdve egyetemista éveinket.

Írta: Eisen Edina

2017. július