Novella

Lolának, mivel gondoltam rá.

Ami azt illeti, nem nagyon szeretem, ha elveszik tőlem azt, ami az enyém. Én is nagyon szeretem Yogit, ahogy Garekit is. Erre két kedves személy az életemben magának szenteli őket. Jó, én írtam róluk, szóval hálásak lehetnek.

Most viszont közelítsük meg másképp a történetet...

Kellemes olvasást!

Karneval

Tsukumo x Yogi

Azt hittem, könnyű lesz elengedni. Mégis, a búcsú volt a legnehezebb.

A karnevál este csodálatos. Főleg, ha megvan világítva. Utcalámpák sorakoztak fel, fényt adnak nekünk. Mindnyájan beöltöztünk valaminek. Bohócok, manók, cicák... Mindenki vidámnak tűnt mellettünk a soraikban. Az emberek mosolyogtak és a gyér utcai lámpafényben kedvesen odaintegettek nekünk. Örültek és szerették a karnevált látni.

Levettem a cilindert a fejemről. Hátradőltem a kanapén. Kifárasztott a ma esti műsor. Hiába minden erőfeszítés, néha az embernek is pihennie kell.

- Ügyes voltál, Tsukumo-chan! - dicsért meg Nai-kun, aki egész idő alatt vidám volt. És ez a vidámsága tovább sem hagyott alább.

A kisfiú elment. Gareki-kun és Yogi egymással vitatkozott. (Tulajdonképp Gareki-kun szidta Yogit - amiért beöltöztette a jelmezébe -, azonban az utóbbi esetlenül nevetgélt, miután még lekevert neki egy pofont, ami csak úgy csattant az arcán. Mindezt baráti gesztusból.)

- Jaj, Tsukumo-chan, miért haragszik rám? - kérdezte, mellém telepedve a kanapéra Yogi. Fekete hajú barátja után nézett, aki elment megfürdeni.

Szempárja még mindig csillogott, mint azelőtt. Az utcán nem láthattam arckifejezését, sem valóját, mivel nem egymás közelében sétáltunk. Ő cukrot osztogatott a gyerekeknek, én meg Nai-kunra és Gareki-kunra figyeltem (helyette is).
Meglegyintette előttem a kezét.
- Hahó, hol jársz? - kérdezte.
- Nem fontos - mondtam egy idő után. Talán túl sokáig merültem el a gondolataim közt.
Csendben ültünk tovább. Nem vált feszülté vagy kínossá. Egyszerűen mindketten a saját magunk gondolataival voltunk elfoglalva.
Yogi elkezdett számolgatni az ujjain. És magában motyogott (amint mondjuk nem lepődtem meg).
- Mit nem tudsz? - kérdeztem tőle.
Rám nézett.
- Szerinted - kezdte, hátradőlve -, ha mindkettőjük 20-20 percet volt benn, akkor mégis mennyi meleg vizet fogyaszthattak el? - tette fel a kérdést, ami kívánt egy kis matekot.
Pislogva meredtem rá. Tessék? Yoginak ehhez hasonló gondolatai vannak? Aham, akkor megértem néha az ábrándos szemeit.
Számoltam.
- Pont annyi, hogy még én elmehessek - álltam fel és elindultam, csakhogy Yogi csuklón ragadott.
- Tsukumo-chan... - nézett rám azokkal az átható kölyökkutyaszemekkel. Amik hatástalanok voltak velem szemben.
- Nem - ráztam le rólam a kezét, de megragadta az ujjaimat.
- Figyelj - nézett mélyen a szemeimbe. - Mi lenne - kezdte és romantikussá vált közöttünk a légkör -, együtt fürdenénk?
Nem tudtam, hogy a meglepettségnél több reakciót mutassak. De mivel az ehhez hasonló dolgokkal kapcsolatban Yogi mindenféle őrültségét elviseltem, erre sem tudtam másképp gondolni.
- Felejtsd el, Yogi - ráztam le határozottan a kezét rólam. Azonban rákulcsolta az ujjait az enyémre. Feléje fordultam. Nem nézett rám, helyette tekintetét a földre szegezte. Zavarban volt.
Kis idővel felbátorodott.
- Tsukumo-chan... Elárulhatok neked valamit? - kérdezte bizalmasan.
Közelebb hajoltam hozzá, hogy suttogását hallhassam.
- Tudod, Tsukumo-chan... - és akkor olyat tett, amit talán illuminált állapotban produkált csak volna (vagy akkor sem). Megcsókolt. Éreztem, nem álmodtam, ahogy az ajkait az enyémre teszi. Szorongatja a kezem. Az ujjaink összeérnek. Egybefonódnak. Azt hittem többnek tűnik egy pillanatnál.
Elhúzódott tőlem és gyengéden megölelt. Karjai közt tartott. Nem estem össze. Nem remegtek a lábaim. Utóbbit hazudtam.
Melegség töltötte meg a testem. Nem éreztem, hogy fáztam volna. Mellette mindig biztonságban éreztem magam. Önmagam voltam a jelenlétében. Ő volt az idősebb, mégis a gyerekesebb. Naiv volt és könnyen sírva fakadt. Azonban nagy szíve, humora és kedvessége fogta közre azt a lelket, amit próbált nem összetörni. Tudtam, hogy belül magányos és elveszett. Még gyerek volt, képtelen volt felnőni.
Felegyenesedett. Rám mosolygott. Majd kikerült. Otthagyott. Egyszerűen a folyosó közepén hagyott. Miután lekapott.
Megfordultam. Yogi egyenes háttal haladt előre. Egyre messzebb került tőlem. Pedig mennyire közel volt még az imént...
Nem szerettem volna a mindig vidám férfiút szomorúnak látni. Való igaz, a bújócskához már felnőtt, de még mindig a kedvenc játékának számított. Amikor dörgött az ég, mindig az ágya alá bújt félelmében, hogy ott vészelhesse át az időt, míg ránk szakad az ég. Válogatós volt ételek terén, szerette a cuki dolgokat, imádta a gyerekeket, ideges volt, ha harcolnia kellett... Annyi mindent fellehet róla sorolni, hogy magam sem tudom hol a lista vége. Talán mert régóta ismerem.
Amióta találkoztunk soha nem gondoltam a búcsúra. Nem köszöntem el tőle, miután percekkel belül újra láttuk egymást. Nem voltam akaratos vele szemben, nem viselkedtem ostobán, mivel az nem én vagyok. Önmagamat adtam mellette. Olyan volt, akár a bátyám. (Aki soha nem létezett.) Megvédett, megadta a szeretetét felém, segített, összetartott velem, együtt mentünk mindenhova, ahová csak szerettünk volna... Már-már többet gondoltam arra, mi lesz, ha elérkezik az? Egy szép napon elköszönünk majd egymástól és hátat fordítunk a másiknak? Én nem szeretném ezt. Nem akarok integetést, könnyeket, szavakat, melyek akkor elhagyják száját, ajkát formáló Viszlát, elsétálást, búcsút... Yogit szeretném látni, aki mosolyog, ha meglát. Örül nekem már reggel a napfényben. Ha szeretet vagy vigasz kell neki, hozzám jöjjön. Beszéljem velem, bármiről, csak nekem intézze szavait. Had halljam a hangját, a mindig jókedvűségét had érezzem magam körül. Ragassza át rám a hangulatát. Had cipeljem én is az ő terhét! Talán nem vagyunk testvérek, a kapcsolatunk eléggé hasonlít egy testvérpáréra. Sokan azt hiszik, pontosan azok is vagyunk. Egy férfiú és húga. Így tekintettek ránk, azon belül, hogy társak is vagyunk. Egy helyen dolgozunk, egy s ugyanaz a folt tapad hozzánk. Nem mondhatja, hogy mi nem...
Utána futottam. Eltűnt a szemem elől, míg visszaemlékeztem a pillanatainkra. Való igaz, hogy figyelmetlen voltam vele kapcsolatban. Lehet, hogy már régóta érzett így. Vagy csak mostanság alakultak ki az érzései. Hetekkel, hónapokkal korábban...
A folyosó ketté szakadt. Szétnéztem. Jobbra ment. Ott megy. Zsebre dugott kezekkel lépdelt el egyre messzebb.
- Yogi! - rohantam neki a hátának, hátulról megölelve őt. Számomra egy férfiút jelent, aki a testvérem... is lehetne, ha az érzések változnának. Kívülről minden olyan egyenletlen. Hasonlítunk, biztos. De másképp érzünk, mint kellene. Ez így, nem helyes.
Annyira szorítottam, hogy észre sem vettem, a keze a karomon nyugszik, ami a hasán nyugodott.
- Tsukumo-chan, engedj el - kérte.
Szót fogadtam. Elengedtem, mihelyst kimondta. Megfordult, hogy szembetudjon nézni velem. Tekintete rajtam volt.
- Sajnálom - kért bocsánatot.
Megcsóváltam a fejem. - Semmi baj. Sajnálom, amiért figyelmetlen voltam.
Biccentett.
Így álltunk ott és sehol sem volt senki. Újra megölelt.
- Ugye nem mész el? - kérdeztem tőle, halkan, hogy csak ő hallhassa.
Elhúzódott tőlem, kezeit továbbra is derekamra kulcsolta. Meglepődött.
- Nem, nem tervezem hosszú-hosszú ideig - válaszolta. Megkönnyebbülten sóhajtottam. - De miért ilyen hirtelen, Tsukumo-chan? - kérdezte, közel hajolva arcomhoz. Szemeivel azt hittem majd felfal.
- Yogi, nem szeretnélek elveszíteni. Nem lenne jó, ha kilépnél és itt hagynál minket. - Többesszám. Kellett nekem többesszámban beszélni.
Elmosolyodott.
- Nem megyek el, csak azért sem - majd homlokon csókolt. Ezt követte egy szoros ölelés. Alig bírtam testemmel megtartani Yogit. Annyira rám nehézkedett, hogy nem szívesen toltam el magamtól. A meleg szíve, maga a férfiú, aki lélekben örökre megmarad gyerekként... El sem hiszem mindazt, amit gondolok róla.
Kibontakoztam az öleléséből.
- Jó éjt, Yogi - mondtam neki, majd gyors arcon pusziltam.
- Neked is, Tsukumo-chan - virult, mint a tejbe tök. Akár egy igazi töklámpás Halloweenkor, úgy vigyorgott ő is.
Fürdés közben is Rá gondoltam, emiatt a fejem 70%-a elment a rágondolásra, míg a maradékba belekerült a mosdás és fürdés egyvelege. Lefekvés előtt kaptam még egy puszit és már a párnák közt betakarózva feküdtem, közben Yogira gondolva vetítettem le magam előtt a kisfilmet, ami egész eddig együtt töltött pillanatainkat mutatta.
Messze-messze jártam már, amikor életem első csókjához értem. Abban két fontos dolog szerepelt: a csók és Yogi.


Írói utószó: Apró kis szösszenet annak a lánynak, aki esténként meghallgatja a meséimet és képes varázsolni. Nagyon szeretem, minden tulajdonságával együtt, még ha messze is van. Kedves, neked írtam sok szeretettel, hogy ne feledd, gondoltam rád! Ölellek.